3Üdvözöllek!

Mógor Krisztina vagyok – avagy ahogy egyre többen ismernek:

Dayfly Kriszti, az édesanya-lelkesítő.

Miért pont ezt a nevet választottam? A dayfly magyarul tiszavirág. Egy törékeny kis lény, akinek az élete egyetlen napig tart. A tiszavirág csodálatos jelkép. Van, akinek a múlandóságot, a rövid, hiábavaló életet szimbolizálja. Számomra viszont a tökéletes kiteljesedést, hiszen egyetlen, pazar nap alatt ez a pici kérész mindent megél, ami fontos. Ez a nap neki egy folyamatos násztánc, egy örömünnep, amit minden évben ezrek és ezrek csodálnak meg.
A vágyam az, hogy megtanuljuk a saját életünk mozzanatait is a kérészhez hasonló teljes odaadással megélni, megcsodálni és megbecsülni az értékeit. Megtalálni a saját utunkat, merni őszintének lenni és tudatosan alakítani a körülményeinket.
Szeretem a kihívásokat, szeretem átkeretezni a dolgokat. De ez nem volt mindig így. Ahhoz, hogy Dayfly Kriszti lehessek, nekem is nagy utat kellett megtennem, sokat tapasztalnom, de

mindenekfelett anyává válnom.

Az életem egészen új irányt vett akkor, amikor két gyermekes anya lettem. Olyan változásokon mentem keresztül, amikre egész egyszerűen nem voltam felkészülve. Voltak ezek között csodás élmények, de bizony olyanok is, amelyek máig kísértenek. Egyszercsak azon vettem észre, hogy szinte idegen lettem saját magam számára, és olyan dolgokat tettem és éreztem, ami összeegyeztethetetlen volt azzal, amit magamról gondoltam, és amit magamtól elvártam.

Körülöttem persze egyre sokasodtak a kéretlen és használhatatlan tanácsokat osztó jóakarók, ahogy a fényképalbumba illő életet élő, tökéletes szuperanyák is. Folyton az orrom alá dörgölték a hibáimat, a hiányosságaimat, minden irányból záporoztak rám a „nem így kellene” meg az „el fogod rontani” szólamok. Mindettől még rosszabbnak és rosszabbul éreztem magam.

Kétségbeesve kutattam a jó példák, a hasznosítható megoldások után. Rengeteget olvastam, sok előadást hallgattam, de mindenből csak egy pici részt tudtam alkalmazni. A helyzet nem javult. Sőt, amikor a második gyermekemet vártam, egyre többször törtem ki dührohamokban.
Én is még egy olyan generáció tagjaként nőttem fel, ahol a tekintélyelvű nevelés volt az általános, ahol a gyereknek teljes mértékben a felnőttek diktáltak, és ahol nem volt ildomos az érzéseinket nyíltan és őszintén megosztani. Mindez váratlanul olyan erővel köszönt vissza, amikor már magam is anya voltam, hogy lényegében elkezdtem újra megélni a gyermekkoromat. Előtörtek belőlem az emlékek, és újra fájtak. Például az, amikor egy éven át köhögtem, mert féltékeny voltam a testvéremre. Orvosról orvosra jártak velem, pedig csak az okozta a tüneteket, hogy nem beszélhettem ki az érzéseimet.

Folyamatosan szembesültem a saját frusztrációimmal, ki nem mondott gondolataimmal. A helyzetet tovább fokozta a várandósság miatti extra fizikai leterheltség is, illetve az, hogy a nagyobbik gyermekem akkor lépett a dackorszakba. Éreztem, hogy valamit tennem kell, mert ez így nem mehet tovább.
Ekkor fordultam szakemberhez. Pszichológushoz kezdtem járni, aki a kérdéseivel rengeteget segített rajtam. Nála sajátítottam el az autogén tréning technikáját is, ami azóta is segít csillapítanom a bennem lévő feszültséget, bár szerencsére már egyre ritkábban van rá szükségem.
De volt még valaki, akire abban a számomra igen nehéz és sötét időszakban támaszkodhattam. Ez pedig a szomszédban élő három gyermekes anyuka volt, aki rendkívül megértően állt hozzám, sokszor nyugtatgatott, hogy egy kiabálás még nem a világvége. Vele egészen őszinte mertem lenni és sok olyasmit elmondhattam, kimondhattam neki, amit másoknak nem mertem. Egy-egy ilyen beszélgetés után mindig a felszabadultság üdítő érzése kerített hatalmába.

Ahogy jobban lettem és kezdtem visszatérni önmagamhoz, mind jobban foglalkoztatott az a folyamat, amit átéltem. Bár szerettem az akkori kommunikációs és művelődésszervezői munkámat, de ahogy változtam, már egyre kevésbé hozott lázba. Ezért puszta érdeklődésből beiratkoztam előbb egy főiskolai, aztán egy nemzetközi szintű coach-képzésre.

Ez a tanulási folyamat volt az, ami végképp mindent megváltoztatott. Egyrészt akkor már több mint fél éve vezettem a Dayfly blogot, és kézenfekvő volt, hogy a szakdolgozatomat is az itt szerzett tapasztalataimból írjam. Másrészt pedig elkezdtem magam is coacholni, ami már a legelső ülésnél olyan eredményt hozott, amit álmomban sem gondoltam volna. Megélni azt, hogy megoldásfókuszú coachként valóban tudok segíteni, hogy hozzájárulhatok ahhoz, hogy valakinek jobb legyen az élete…, huh, fantasztikus érzés volt!

Mindannyiunknak megvannak a maga csatái, ezért is tartom fontosnak, hogy megmutassam a sajátjaimat is. Ha valakin látom, hogy nagyon nincs jól, mindig könnyebben tudom biztosítani az együttérzésemről, hiszen tudható rólam, hogy én is megjártam a magam poklát. Adott helyzetben meg is szoktam osztani a saját történeteimet, mert a hozzám forduló anyukákat könnyebben tudom segíteni úgy, ha látják, hogy aki velük szemben ül, egy közülük. Hogy értem őket, ismerem a gondjaikat, átérzem a helyzetüket.

Velem arra számíthatnak, hogy ítélkezés nélkül beszélgetek velük. Hogy egyenrangú partnerként kezelem őket. Hogy vágyom megismerni és megismertetni őket. Hogy segítek helyére tenni és a helyén kezelni a bajaikat. Hogy igyekszem megnyugvást hozni a napjaikba. Hogy rám számíthatnak, hogy hozzám fordulhatnak, ha elakadnak.

Minden egyes beszélgetés, minden egyes történet, minden egyes sors kicsit a részemmé válik, mindből tanulok, fejlődök magam is. Éppen ezért gondosan ügyelek arra, hogy sose adjak tanácsot senkinek. Nem hiszek abban, hogy bárki magánéletében, házasságában, gyereknevelésében hatásos lenne, ha megmondanánk a „tuti fixet”. A coach üléseken ehelyett az a határozott célom, hogy az beszélgetőtársam előre tudjon lépni a saját életében. Ez néha kellemetlen, sőt fájdalmas döntésekkel, tennivalókkal jár, de a változás összességében mindig pozitív.

A Dayfly 10 barátnővel indult és mára már közel 3000 édesanya csatlakozott hozzám. Az egyéni beszélgetések mellett párokkal és bővebb családotokkal is tartok konzultációkat, valamint rendszeresen vannak édesanyáknak csoportos alkalmaim.
Talán furcsán hangzik, de nekem ez a munka nem jelent erőfeszítést. Nem esik nehezemre ennyi emberre odafigyelni, követni a sorsukat, örömüket-bánatukat. Érzem, hogy én erre teremttettem. És ma már eljutottam odáig, hogy erről senkit sem kell meggyőznöm.
Remélem, hogy téged sem.
Hiszen én csak arra kérlek, hogy legyél jelen velem.