A választ szerintem mindenki csípőből nyomja.
De valójában elgondolkodtatok már ezen? Én is mindig egyből válaszoltam, mert így akartam hinni:
a férjem!
Nagyjából 10 éve kezdtem tanulni egy keleti gyógyító technikát, ami nagyon sok újdonságot hozott
az életembe, a gondolkodásomba. Többek között ott kezdtem el tudatosan figyelni magam.
Test bal oldala: női oldalunk – jobb agyfélteke. Befogadás, érzékenység, nyitottság, tudás tárolása,
passzív.
Test jobb oldala: férfi oldalunk. Magabiztos, aktív, kezdeményező, támadó, romboló, megvalósító,
logikus.
Soha nem fogom elfelejteni az egyik személyes konzultációnkat az akkori mesteremmel. Próbáltuk
az addigra már haldokló párkapcsolatom problémáira a miérteket megtalálni. Beszélgetésünk alatt
egyszer csak megkérdezte, hogy melyik oldalán alszom az ágynak. Magabiztosan válaszoltam:
természetesen a BAL oldalon. Huncut mosoly jelent meg a szemében, én pedig értetlenül néztem.
Aztán elmagyarázta…
Azzal, hogy a férjem bal oldalán fekszem a saját férfi szerepeimet, miközben az ő női oldalát
erősítem.
Végiggondoltam az életünket. Az együtt töltött évek alatt,- talán a hétköznapi megszokások miatt –
szépen lassan átvettem a családunkban a férfi szerepeket.
A férjem berakta a mosást, kiteregetett (mindig korábban ért haza mint én, így ez logikusnak
tűnt).
A férjem főzött többet (szakács, így ez is teljesen logikusnak tűnt).
Sokszor kitakarított, mire haza értem.
Én átvettem a családfenntartó szerepét (minden plusz munkát bevállaltam, hogy az anyagi
helyzetünket javítsam).
A férjem szüleit támogattam (sokszor egyedül mentem hozzájuk, ha kellett, orvoshoz
kísértem anyukáját).
Félreértés ne essék szívesen tettem, mert nagyon közel állnak hozzám, nagyon szerethető emberek.
De arra jöttem rá, hogy erőszakosabbnak kellett volna lennem, hiszen a férjem az egyetlen
gyerekük.
Visszagondolva, én akartam magamra vállalni ezeket a feladatokat, és teljesen természetesnek
tartottam mindig, hogy ezeket a dolgokat megtegyem. Nem vettem észre közben, hogy
folyamatosan rombolom magam és a férjemet is. Ezáltal a kapcsolatunkat is.
Természetesen semmi nem csak fekete és fehér, de mai fejjel és ismeretekkel úgy gondolom,
megmenthető lett volna a házasságunk. Nem élünk már együtt, de van köztünk egy erős kötődés,
hiszen 25 évet töltöttünk együtt és van egy erős baráti kapocs már ismeretségünk eleje óta. Nem
utolsó sorban pedig olyan érzelmi intelligenciával rendelkezünk mindketten, ami ezt a barátságot
lehetővé teszi a mai napig.
Fontosnak tartom, hogy a problémák megoldásában mindig két ember véleménye számítson,
egymást tiszteletben tartva. Azonban azt is gondolom, hogy ha nem működik már egy kapcsolat
úgy, ahogy az elvárható és előrevivő lenne, akkor tartsuk tiszteletben annyira magunkat és a
másikat, hogy nem romboljuk tovább egymást.
Szóval? Ki viseli a nadrágot?
Írta: Mesi, egy Dayfly Édesanya, meditátor és egy jó barát