Amikor a kisfiam megszületett már elkezdtem az önismereti munkámat. Sok felismerésen és fájdalmas beszélgetésen vagyok túl, amelyek hiszem, hogy mind előrevittek. Mégis megtörtént velem az, hogy egy beszólás újból a padlóra küldött. Vagy ez nem a padló? Egy totál rendben lévő szomorúság? Nézzük!

Miért éreztem, hogy padló? Mert váratlanul ért, egy olyan embertől, akiben megbíztam, mert ahogy kaptam az üzenetet, hogy szerinte a gyerekeimnek nem szabok elegendő határt, abban egy csepp szeretetet nem éreztem. Pár nap együttlét után átküldött egy cikket, amit egy pszichiáter írt és arról szól, hogyan cseszik el a mai szülők a gyerekeiket. Nap, mint nap a támogató kommunikációt fejlesztem az emberekben és amellett teszem le a voksom, hogy mindennek oka van és ezek megértésével, a másik erőforrásainak keresésével tudjuk őt segíteni az előrejutásban. A megmondom, hogy mi van benned és hogy mi a megoldás a számodra hozzáállásban nem hiszek.

Mi zajlik le abban, aki 1-2 gyerek felnevelése után megmondja egy másik EMBERnek, hogy rossz szülő? Fogalmam sincs. Ezek az ő érzései és gondolatai. Nem rólam szólnak. A cikk témája az, hogy hogyan nevelnek a mai szülők szörnyecskéket. A “szakember”, pszichiáter semmilyen választ, megoldást nem kínál, csak ítélkezik. Na jó, annyit ír, hogy határokat kell szabni. Na, de ez nem ilyen egyszerű!!! Aki nem tud határokat szabni, az lehet nem tanulta meg. Nekem nagy utam van ebben és határozottan állítom, hogy sokat fejlődtem. (Láttak volna pár évvel ezelőtt.)

Héééé! Ébresztő, nem képes rá. Neki sem jó és akkor még belerúgunk egyet, hogy jó szarul érezze magát. Elképesztő logikátlan szerintem. Azt hiszem jogos az OFF részemről.

Amik történtek:

  • Az első reggel a kisfiam kiverte a balhét fagyiért, gyorsan kivittem a házból és megbeszéltük, hogy reggelire nincs fagyi. Többet nem volt ez reggel téma.
  • A kisfiam elmúlt 3 és még szopizik. Megfogadtam, hogy már mások előtt nem fogom neki engedni, de számomra mindig az a fontosabb, hogy önmagunk lehessünk, így támogató közegben nem volt kérdés számomra, hogy egy álmos pillanatában, hogy én is kártyázhassak tovább, ezt megengedem neki, ahogy otthon is szoktuk. Legtöbbször kb. 1 perces szeánszok ezek. A kislányomnak 2 éves korában, amikor várandós lettem, elment a kedve a szopitól, mert ugye megváltozik ilyenkor a tej íze. Mivel véreztem is, nem engedtem többet neki. Azóta is jár a szája és önnyugtatásként úgy csinál, mintha szopizna, közben a saját kezét simogatja. A kisfiamat nem fogom leszoktatni. Beszélgetünk már, hogy abba fogja hagyni, de erőszakkal nem szeretném elvenni tőle. Ez csak ránk tartozik, senkinek semmi köze hozzá. Popper Péter írt arról, hogy ha a gyerekek orális reflexét, szopási ingerét igény szerint (kb.5 éves korig) kielégítenék, akkor sok minden másként lenne. Ennek hiánya vezet a dohányzáshoz, a sok beszédhez, evési zavarokhoz és sok mindenhez, amit ennek pótlására a szánkkal csinálhatunk.
  • Fürdeni szeretett volna a tóban is (volt medence) és miután mindenki rajtam kívül ezt veszélyesnek nyilvánította, nem engedtem meg. Persze durván kiakadt. Számomra is nehéz volt lekommunikálni, ha 3-an épp benn vannak a tóban, ő miért nem mehet. Tény, hogy nem akarta felvenni a karúszót sem, de bizonytalan voltam abban is, hogy egyáltalán jó-e ha bemegy. Kb. 1 mp-em volt ezt átgondolni. Félrevittem, mert az én gyerekem ilyenkor nem hüppög, hanem fülsüketítően üvölt és határozottan megmondtam neki, hogy nem engedem be a tóba fürdeni. Pár perc alatt megnyugodott és szépen elfogadta.
  • Az utolsó nap röpladáztunk felnőttek, ő pedig szerette volna eltemetni a homokba a labdát. Egyszer megkaparintotta és közösen el is ástuk a homokba. Közben beszéltünk vele arról, hogy után kérjük vissza, de ettől nagyon kiakadt. Tök érthető, hogy tetszett neki a labda eltemetése. Odaadtam a többieknek a labdát és ismét félrevittem egy anya-fia beszélgetésre. Utána ragaszkodott hozzám és “nem engedett” játszani. Nem dölt össze ezzel a világ. Néha vele voltam, néha egy-egy ütésre beálltam, hogy szokja az elengedést és közben folyamatosan beszélgettem vele, hogy mit várok el tőle, magyaráztam a játékot, hogy értse mit játszunk. A végén néhány menetet már önszántából végig nézett és békesség volt benne.

A 6 évesem egyszer haragudott meg, de semmilyen “jelenetet” nem rendezett. Ennyi volt 7, azaz 7 nap konfliktus helyzete a 3 és 6 éves gyerekeimmel.

Mindenkinek volt szabadideje, pihenhetett, békesség és jókedv jellemezte a napokat. Elolvastam 1,5 könyvet! Hipp-hipp! Nagy örömmel jöttünk haza, feltöltődve, tele hálával.

Hazaérkezésünk utána kaptunk privátban egy-egy üzenetet a férjemmel, ami az ominózus cikket tartalmazta. Később megláttam, hogy a csoportba is megosztotta az illető komment nélkül. Itt azok az emberek voltak, akik velünk nyaraltak. Úgy éreztem, hogy minden összetörött bennem, hogy mindenki előtt meg vagyok alázva. Leírtam a véleményeményemet a cikkről röviden , hogy ez egy felszínes kijelentés és hogy a dackorszak egy természetes fejlődés a gyerekek életében. Emellett pedig kiemeltem, hogy nagyon büszke vagyok a gyereimre, de sajnálom, ha ez a pár kirohanás nekik rossz pillanatokat okozott. Válasz: semmi.

Fogalmam sincs mi zajlik a túloldalon, de számomra sokk hatású volt. Miért? Mert cseppet sem tartom előrevivőnek. Sem asszertívnak. Szegről-végről  még egy család is vagyunk. Bárcsak ilyen soha nem történne meg! De megtörtént.

Egy hatalmas pofont éreztem az arcomon, amit nem tudtam, hogy miért kaptam.

Mit lehet tenni ilyenkor? A másik emberrel semmit, magunkkal igen. Az önismeret útját járni tovább:

  • Miért vagyok hálás a nyaralásunkkal kapcsolatban? 
  • Mik a legjobb dolgok, amik történtek?
  • Mit mond ez Nekem?
  • Miért érzem magam rosszul emiatt?
  • Miben hiszek?
  • Mi fáj a legjobban ebben a történetben?
  • Elfogadni, hogy ez most fáj, jogosak az érzéseim.
  • A másik ember megértése.
  • Az arányok jók, másokat nem zavartunk. Nem lehet mindenkinek megfelelni.

A tökéletességre való törekvés bekebelezhet minket, ha elhisszük, amit korábban én is, hogy mások magánéletében tanácsot adni hasznos dolog. Vagy hogy egy-két hiba az egy életre szóló hiba. A problémák nem egy dackorszakos gyerekkel folytatott heti 5 vitánál kezdődnek. A “szörnyecskék” nem a mi családunkból jönnek.

A pánikkeltés egyet tesz: az odaadó és tudatos szülőknek okoz rossz érzéseket, olyanokat, amelyekre nem szolgáltak rá és FELESLEGES frusztrációnak teszi ki őket. Nem vagyok tökéletes édesanya, de nem is szeretnék az lenni. Életem célja, hogy a gyerekeim akarjanak hibákat elkövetni, így bátran meglépheti azokat, amiket szeretnének és közben tudják, hogy az apukájukkal ott vagyunk nekik, mindig számíthatnak ránk. Az pedig, hogy milyen a jó szülő és melyik gyerek “szörnyecske” SZUBJEKTÍV.

A gyerekek a szülők “tünetei”, s az a szülő, aki látja, hogy valami nem működik, rossz irányba halad, az léphet és tehet a változásért. Pl. szenzitív gyermekek szüleinek egész más szabályokat kell felálllítaniuk a mai fogyasztói társadalomban. Közben lehet, hogy ők spontán típusok, így elég nehéz időszakokon kell keresztülmenniük, míg mindannyian kitapasztalják, hogy mi az, ami náluk jól működik. EZ TÖK OK! Nem lesz ettől semmilyen maradandó károsodosa a gyermeknek. Akkor lesz, ha ő van rossz gyereknek beállítva, aki mindenről tehet, akivel nehéz, aki sosem lesz elég jó. Ha nem ezt kommunikáljuk, hanem megértjük és keressük a legmegfelelőbb megoldást, szeretetben van, akkor nem él át traumát, érzi a biztonságot és a törődést. Ez még fontosabb a gyerekeknek. Persze a az egész történet lényege, hogy a valakinek nagyon fontosak a keretek és határok. Számomra pedig ezek egészen mást jelentenek.

Természetesen vannak esetek, amikor szakember segítségét érdemes kérni. Volt már rá példa nálunk is és lehet lesz is. Azért fájt ez az egész, mert ez volt az én gyenge pontom. Volt, aki úgy fogalmazott, nem ismeri a gyerekem a NEM-et. Számomra ez értelmezhetetlen volt anno. S most is úgy gondolom, hogy nem a NEM szó az, amit meg szeretnék velük ismertetni, hanem a MIÉRTet. Hogy megértsék a dolgokat és hogy bátran elmondhassák a véleményüket nekem.

Büszke vagyok arra, hogy a problémáimat nem egyedül akartam megoldani és egy pillanatig se hidd, hogy ma már egy nehézségem sincs. Lásd a fenti történetet!

Most mit csináljak? Megosztom egy biztonságos közegben, a DAYFLY Önképzés Mesterfokon Édesanyáknak csoportomban, mert együtt könnyebb!

Aki pedig véletlenül rátalál a honlapomon, annyit vigyen magával, amennyi számára hasznos.

Köszönöm, hogy jelen voltál velem!