Egy kapcsolat sem mindig rózsaszín. Sehol sincs olyan, hogy nincsenek nehézségek, viták, konfliktusok, nehéz időszakok. Mégis mi segít egyeseknek, hogy együtt maradjanak egy-egy rosszabb hónap vagy akár év után is? A válasz mindig egy egyedi megoldáshalmaz. Van, akinek a gyerekei adják az erőt, van, akinek a hite, van, akinek a kapcsolatfüggősége, van, akinek a bátorsága, van, akinek a bátortalansága. Talán egy a közös bennük, hogy mindkét fél végül arra jut, hogy együtt maradjanak.
Egy viszont nagyon sokat számít, hogy minden marad-e a régi és akkor sok veszekedés, hallgatás, szenvedés, depresszió, magány, megkeseredés vár rájuk vagy úgy döntenek, hogy dolgoznak a kapcsolatukon.
Sokszor esik szó ma már arról a kutatási eredményről, hogy a gyerekeknél a befektetett munkát dícsérjük, de vajon tudjuk-e, hogy ez a párkapcsolatunkra is vonatkozik? Márkaépítésen mondták nekem, hogy igenis kommunikáljam, hogy a munkám messze nem csak annyi, hogy odaülök másfél órára a gép elé beszélgetni. Van szupervízióm, továbbképzésem, jegyzetelek, esetmegbeszélek, könyveket olvasok, önreflexiót tartok, adót fizetek, számlát írok, ezt is most éppen írom neked stb.
De tudjuk-e, hogy a párunk mennyit dolgozik agyban, tettben, gondolatban, szívben, érzésben a kapcsolatunkon, ha nem mondja el nekünk?
Volt sok kisebb nehézségünk a férjemmel az elmúlt 18 évben, de egy igazán hosszantartó nehéz időszak közben nem volt olyan nap, hogy ne kerestem volna a nehézségünk megoldását. Volt, hogy vele, volt, hogy nélküle kerestem. Nélküle azért, mert úgy éreztem, hogy nem kell minden gondolatomról tudnia, mert az túlságosan sok fájdalmat okozna a számára. Volt, hogy vele, de nem volt elég őszinte és volt, hogy nagyon is az volt. De kerestem és végül újra azt éreztük, hogy igazán egy pár vagyunk. De fájt, hogy nem tudok róla, nem beszél róla, nem érzem őt, hogy hogy van ebben a folyamatban.
Szükségünk van arra, hogy a másik mellett önmagunk legyünk, de vajon tudjuk-e, hogy kik vagyunk mi? Kik vagyunk mi, ha már házasok vagyunk, ha már gyerekünk van, ha már nem 30, hanem 40 évesek vagyunk? Az önismeret nem egy becsukható könyv, hanem újból és újból új oldalak írodnak benne. A másik is változik, s mi van, ha egy olyan lehetőség előtt csukjuk be az ajtót, ami sokkal több lehet, mint valaha is reméltük? Posztraumás növekedésnek hívják azt, amikor valami traumatikus esemény után az illető talpra áll, érzi a kontrollt az élete felett és az élmény hatására olyan dolgokat is megtesz az életében, amit valószínűleg nem tett volna meg anélkül, s így plusz örömöket, sikereket, kiteljesedést ér el. Így látom ezt a párkapcsolatban is, ahol együtt, összekapaszkodva, beszélgetve, önmagunkon külön vagy együtt dolgozva felállunk, továbblépünk. Ez a továbblépés valami jobb felé halad, s az együttműködésünk ajándéka egy növekedés lesz.
Egyetlen egy alkalommal csuknám be az ajtómat biztosan, ha a másik bántana és csak engem hibáztatna mindenért. Látom a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját. Szörnyű lehet ilyenben élni. Ha van szeretet, van remény, ha van odafordulás, akkor van melegség és ha vannak jó napok, akkor hatalmas hála van a szívemben. Mert melegszívű kapcsolatban, családban élni fontos érték és csak így tudom elképzelni az értelmes, nyugodt életet. Az odatartozás lételemünk. A melegség kell, hogy legyen minden kapcsolatban. S minél többször van, annál biztonságosabb. Ezt kívánom Neked is. Mert megérdemled.